Mindannyian éreztük már magunkat úgy, hogy szívből utáljuk az egész világot, és legszívesebben meg sem szólalnánk, mert tudjuk, hogy abban bizony nem lesz köszönet. És hogy előbb-utóbb itt a munkaidő vége, és mehetünk haza? Hát bizony van az úgy, hogy még az édes otthon gondolata sem nyújt enyhülést, mert arról is csak az jut eszünkbe, hogy példának okáért mosogatni kell, főzni, foglalkozni a párunkkal, (akit egyébként őszintén szeretünk, de most valahogy a hátunk közepére sem kívánjuk még a legegyüttérzőbb kedveskedését sem), és egyéb horrorisztikus gondolatok borzolják az amúgy is kellően megtépázott idegeinket. Mit tehet ilyenkor az ember? Nos, alapvetően két választásunk van: vagy görcsösen igyekszünk figyelmen kívül hagyni pillanatnyi idegbetegségtől kialakult antiszociális állapotunkat, majd egy hősiesen végighúzott nap után ezzel egy esetleges vérengzésbe torkolló ámokfutást kockáztatunk meg, vagy pedig megrántjuk a vállunkat, és azt mondjuk: hagyjon lógva mindenki, én most igenis feldobom a kedvem! Nyilván nem kérdés, hogy már csak bolygónk biztonsága érdekében is erősen javasolt az utóbbi választása - a saját testi-lelki épségünkről nem is beszélve...

Rendben, tehát a felelősségteljes döntés megszületett - de hogyan is fogjunk a lelkünkben dúló gonosz kis koboldok közötti népirtáshoz? Ha még a munkahelyen vagyunk, úgy némiképp nehezebb a dolgunk, de azért nem lehetetlen: bekapcsoljuk a fejünkön levő nem-érdekel-mit-magyarázol-úgysem-dühít-fel-gombot (jó módszer erre, ha megpróbáljuk a sorsot maguk ellen kihívó, minket nyilvánvalóan szándékosan napi teendőkkel traktáló embert valami egészen elképzelhetetlenül nevetséges helyzetben elképzelni - és ebben bátran használjuk irigylésre méltóan színes fantáziánkat).

Azonban a lehetőségek tárháza persze ott válik végtelenné, amikor kilépünk gályarabságunk színhelyéről. Első lépésként hívjuk fel a párunkat, és értesítsük, hogy valószínűleg kicsit még csavargunk, majd drámaian tegyük hozzá a következő tőmondatot: nyűgös vagyok. Ha teljes köztünk a harmónia (és mi most ezt feltételezzük), akkor megértően fogja fogadni a hírt. Ha ezzel megvagyunk, akkor jöhet mondjuk egy nyugtató séta a város általunk kedvelt pontjain - esetleg egy szigorúan terápiás céllal beiktatott boltnézegetés (ruha és cipő frontra koncentrálva ugyebár...). Vásárolni talán nem is feltétlenül szükséges, néha már a stílusos ruhaneműk látványa is gyógyítja a lelkünket - és ne is csodálkozzunk: az esztétikai élmény már csak ilyen jótékony hatású (ugyanezen okból kifolyólag egy kiállítás is meglepően pozitívan tud hatni). Ha még nem elégítettük ki éppen háborgó lelkünket, keressünk más kedvtelést is. Szintén vidámító ereje van egy szelet süteménynek, egy kis csokoládénak (capuccino, tea ugyanígy belefér) - és ha éppen annak érezzük szükségét, hívjuk fel valamelyik barátnőnket, hátha ráér. Egy könnyed csevej jó esélyekkel feledteti velünk a fölénk tornyosuló idegbajt. Ha már hazaindulnánk, akkor megbeszélhetünk a párunkkal egy kettesben eltöltött vacsorát valami kellemes helyen, esetleg egy romantkus-összebújós filmnézést, vagy bármilyen olyan programot, ami közösen végezve örömet szokott szerezni. Szintén nagyon üdítő, és egyszerre ellazító egy forró fürdő, egy masszázs vagy akár a sport, jóga. Szinte kivétel nélkül olyan tevékenységek ezek, amelyeket jó hatásfokkal végezhetünk egyedül is, vagy a párunkkal.

Egy dolgot ne feledjük, bármilyen gyógyírt is választunk viharos kedélyállapotunk megszüntetésére, azt mindenképpen tartsuk szem előtt, hogy néha igenis szükségünk van egy kis kényeztetésre - máskülönben előbb-utóbb összeroppannunk. Ha pedig kimondottan magányra vágyunk, ne féljünk azt elmondani a párunknak - remélhetőleg megérti, hiszen nyilván neki is vannak ilyen pillanatai, amikor nekünk kell megértőnek lennünk. (Szerző: Merklin Orsolya)