Van, aki maga sétál ki egy kapcsolatból, és ez egyáltalán nem teszi boldoggá. Nem ezt akarta, nem így akarta, szerette volna, hogy sikerüljön, mégis kudarc lett a vége. A legjobban mégis többnyire azok szenvednek, akiket elhagytak, hiszen az akaratuk ellenére történt valami, amit nem tudnak befolyásolni. Ilyenkor aztán a negatív érzelmek egész skálája vonul át az ember lelkén kisebb vagy nagyobb mértékben. Függ ez attól, milyen hosszú és mennyire mély volt a kapcsolat, és természetesen attól is, mennyire volt csúnya és fájdalmas a szakítás. Az ember először kisebbfajta sokkot él át, és fogalma sincs, mi lesz ezután. Később jön egyfajta érzéketlen apatikus fázis, a „minden mindegy” állapota, amikor még túl sok és túl intenzív a fájdalom ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni vele. Ez után tör csak ránk a szomorúság, a veszteség valódi érzése, ami mindenkinél más-más ideig tart. Van, aki egyből áttér a düh fázisára, és miután kiadta magából a mérgét, már egész kevés negatív érzelemmel tekint az eseményekre, és képes valamennyire a jövő felé orientálódni. Sokaknál viszont jó ideig eltart a szomorúság, és ebben az állapotban rendkívül sok negatív gondolat gyötör bennünket, amik egész meggyőzőnek és valódinak tűnnek. Nem vagyok elég jó, miért nem lehet engem szeretni, öreg vagyok, csúnya vagyok, magányos vagyok, szerencsétlen vagyok, mihez kezdek most, és így tovább. Akit elhagytak, az – ha csak nem a másikat hibáztatja mindenért – önmarcangol, és az önbizalma a padlóra kerül. Közben persze minden a volt kedvesre emlékezteti, egy-egy illat, egy dal a rádióban, a hajdani közös tervek felmerülése, a közös ismerősök, az otthagyott tárgyak állandóan táplálják a veszteséget. Ezek a gondolatok okozzák talán a legtöbb kárt az egész folyamatban, és pont emiatt szükséges, hogy ne hagyatkozzunk csupán az emócióinkra. Könnyű ilyenkor valakinek azt mondani, hogy vegyen erőt magán, és lássa pozitívan az életet, de borzasztóan nehéz ezt meg is tenni ebben az állapotban. Van ennek a dolognak egy természetes lefolyása, amire azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nem biztos, hogy az időre kell hagyni ennek a megoldását, hiszen a sebek annál mélyebbek, minél mélyebbre szúrjuk magunkban azt a bizonyos tőrt. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De fontos a jelenre és a jövőre koncentrálni, hogy ezzel is segítsük a veszteség gyorsabb lefolyását. Minél tovább gondoljuk azt, hogy mi már sosem leszünk boldogok, annál inkább szuggeráljuk magunkba ezt az elképzelést, és végül valóra is váltjuk. Az érzelmileg megterhelő helyzetekben születő gondolatok nagyon nagy negatív energiával bírnak, és minden lelki erőnket be kell vetnünk, hogy pozitív, vagy legalább semleges dolgokkal foglaljuk el magunkat.

Amikor végre eljutunk abba az állapotba, hogy már nem érdekel a szakítás, még mindig nem tartunk ott, hogy kifejezetten vágyjunk egy új kapcsolatra. Ez az idő nagyon értékes. Segít abban, hogy újra megtaláljuk magunkat, hogy újraértékeljük az alapokat, önmagunkat és a viszonyunkat a világgal. Így, tiszta fejjel érdemes végiggondolni, mit tanulhattunk az előző kapcsolatból. Fontos, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a jó dolgokat. Rengeteg pozitív élménnyel gazdagítja az embert minden kapcsolat, és ezeket igenis meg kell őrizni, értékelni kell, és táplálkozni belőle. Tipikus hiba ilyen esetekben, hogy átesünk a ló túlsó oldalára, és mindent rossznak bélyegzünk, ami az előző kapcsolathoz tartozik. Sokan ilyenkor egy pont ellenkező típusú párt keresnek maguknak, mint a volt kedves, pedig valamiért ő is megtetszett annak idején… Érdemesőszintén, megbocsátással és reményekkel a szívünkben újra átgondolni, mire is vágyunk valójában. Ehhez az első lépés, hogy tisztában legyünk önmagunkkal, a saját céljainkkal és értékrendünkkel. Aztán pedig megvizsgálni, hogy mire vágyunk, és mit tudunk nyújtani egy ideális kapcsolatban. Egy szakítás után mindenki „megtanulja”, hogy csak magára számíthat. Ettől még nem szabad elfelejteni, hogy az élet a páros játékra lett kitalálva, és akkor igazán jó, ha mindenkinek megvan a saját szerepe benne. Nyissuk ki a szívünket, töltsük fel újra bizalommal, és dolgozzunk azon, hogy a jövőt szépnek, lehetőségekkel telinek lássuk. Így a többi már jön magától, ez törvényszerű. Az élet túl rövid a boldogtalansághoz, és igazából tényleg csak rajtunk múlik, milyennek látjuk a világot. (nana.hu)