A nők egyik nagy problémája, hogy partnerüktől, férjüktől csupán várják a kezdeményezést. Nem biztos, hogy szerencsés, ha nők igyekezete a több ezer éves, jó részt megszokáson alapuló „várakozási technikában” merül ki: csinosítják magukat, igyekeznek szépnek és vonzónak látszani, a kezdeményezés, a hívó szó kimondása azonban továbbra is a férfi dolga.
Tudni kell igent mondani, ha nem is feltétlenül szavakban, de valamilyen módon éreztetni azt, hogy a nő várja az együttlétet. Legtöbben azért tartózkodnak ettől, mert félnek a visszautasítástól. Milyen kellemetlen dolog ugyanis az, ha a nő kinyilvánítja vágyát, majd visszautasítással találja szemben magát. Párja fáradt, ideges…

Sokkal kényelmesebb a klasszikus megoldás: várni. Igaz, hogy amikor a partner kezdeményez, ő is elég gyakran találja szemben magát a visszautasítással – de hát ez az ő baja. Kétségtelen, hogy az élet számos területén létező egyenjogúsághoz jobban hozzátartozik az a megoldás, amikor nem csak lehetőségeket, de az ezekkel járó esetleges kockázatot is egyenrangúként vállalja mindkét fél. Az ősidők óta alkalmazott és elfogadott kivárás taktikája végeredményben bizonyos passzivitást jelent, amellyel egyoldalúvá válik a partnerek helyzete.
Sok nő a visszautasítás kockázatát is vállalva, szóban, viselkedéssel, kedves kihívással adja tudtára párjának, hogy igenis, kedve van együtt lenni vele. Jó kapcsolat esetén amúgy is kialakulnak az egymás alapos ismeretén nyugvó jelzések, a meghitt hangulat kialakításának olyan eszközei, amelyek megkönnyítik, sőt, egyenesen kiváltják a partnerekből a „hívást”.